1.fejezet:

Ez volt a nap azon része, amikor azt kívántam, bárcsak képes lennék aludni.

Gimnázium.

Vagy a purgatórium jobb szó lenne? Ha lenne valamilyen mód arra, hogy jóvátegyem a bűneimet, ez valószínűleg már néhány lépésnek számítana. Nem voltam hozzászokva az unalomhoz; minden egyes nap még lehetetlenebbnek tűnt számomra, mint az előző.

Azt hiszem ez volt az én alvási periódusom – ha az alvást az aktív időszakok közötti tétlen állapotként definiáljuk.

A menza távoli sarkából érkező tálcák csattanását hallgattam, olyan mintákat képzelve bele, amik nem is voltak ott. Ez egy jó megoldás volt a hangok ellen, amelyek úgy csobogtak a fejemben, mit a víz áramlása.

Néhány száz hang, amit puszta unalomból kizártam a fejemből.

Ha az emberek gondolatairól van szó, akkor az valami olyasmi, amit már biztosan hallottam.

Ma, az összes gondolat egy jelentéktelen dráma körül forgott, egy új diák érkezett. Rövid ideig tartott mire feldolgoztam őket. Láttam, ahogy az új arc minden szemszögből megismétlődik a gondolatokban. Csak egy átlagos lány. Az érkezése miatti izgatottság fárasztóan könnyen megjósolható volt – mint egy fényes tárgy felvillanása a gyerekeknél. A félénk fiúk fele máris elképzelte, mint szeretnek majd egymásba, csak azért, mert még újdonságnak számított. Ezeket a gondolatokat sokkal erősebben próbáltam kiűzni a fejemből.

Próbálkozz, amíg lehet, még… - gondoltam.

Rosalie, mint általában mindig, saját magára gondolt. Az egyik diák szemüvegén tükröződő képben vizsgálta a profilját és saját tökéletességén töprengett. Rosalie elméje elég felszínes volt, kevés meglepetéssel.

Emmett a tegnap esti szkander versenyen bosszankodott, amit Jasper ellen vesztett el. A visszavágó gondolata valószínűleg az összes türelmét felemészti majd az iskola végéig. Sose éreztem tolakodónak magam Emmett-tel kapcsolatban, mert amit gondolt, azt utána hangosan ki is mondta, vagy megtette. Talán azért éreztem bűntudatod a többiekkel szemben, mert nekik voltak olyan gondolataik, amiket nem akarták, hogy tudjak. Ha Rosalie elméje felszínes medence volt, akkor Emmett-é, olyan volt, mint egy tükörsima felszínű tó árnyékok nélkül.

És Jasper… szenvedett. Elfojtottam egy sóhajt.

Edward. Alice szólított meg a fejében és elvonta a figyelmemet.

Olyan volt mintha valaki hangosan mondta volna ki a nevemet. Örültem neki, hogy a nevem az utóbbi időben kiment a divatból – nagyon idegesítő lett volna, ha valaki, valahol valamilyen Edwardra gondolna, és én automatikusan oda fordulok…

De nem fordítottam el a fejemet. Alice és én nagyon jók voltunk ezekben a privát beszélgetésekben. A szememet a tálca szélére szegeztem.

Hogy bírja? Kérdezte.

Összehúztam a szemöldököm, és csak egy kis változás állt be a szájam szegletében. Semmi más sem figyelmeztethette volna a többieket. Nagyon könnyen unalomba tudtam esni.

Alice hangja az elmémben ijedt volt és láttam, mint figyeli Jaspert a periférikus látómezejéből.

Valami baj van? Kutatni kezdett a közeli jövőben, átlapozva a monoton víziókat, amik a fintorom mögött bújtak el.

Lassan balra fordítottam a fejem, mintha a téglákat figyelném a falban, sóhajtottam és jobbra fordultam, vissza a mennyezethez. Csak Alice tudta, hogy a fejemet rázom.

Megkönnyebbült.

Tudasd velem, ha rosszra fordul.

Csak a szememet mozgattam, először fel a plafonra, majd le.

Kösz, hogy ezt csinálod.

Örültem neki, hogy ő nem hallja a válaszomat. Mit mondhattam volna? „Szívesen”? Nehéz lett volna. Nem élvezetem Jasper belső vívódásának hallgatását. Tényleg szükség volt erre a kísérletre? Nem lett volna egyszerűbb elfogadni a gondolatot, hogy valószínűleg sose lesz képes úgy kezelni a szomjúságát, ahogy mi és nem kéne kitolni a határait? Mért kell a katasztrófával kacérkodni?

Két hét telt el az utolsó vadászatunk óta. Ez az időtartam nem volt mérhetetlenül elviselhetetlen számunkra. Néha adódott egy kis kényelmetlenség – ha az emberek túl közel jöttek, vagy ha a szél rossz oldalról fújt. De az emberek nagyon ritkán jöttek közel hozzánk. Az ösztöneik érezték azt, amit józanésszel nem fogtak volna fel: veszélyesek vagyunk.

Jasper most különösképpen veszélyes volt.

Ebben a pillanatban egy alacsony lány állt meg az asztalunkhoz közel, hogy beszélgessen az egyik barátjával. A háta mögé dobta rövid, vörösesszőke haját, keresztülfuttatva rajta a kezét. A fűtés miatt az illata pont felénk szállt. Már hozzászoktam az érzéshez, amit az illat okozni szokott – a szomjas fájdalmat a torkomban, a tompa sóvárgást a gyomromban, az izmaim automatikus megfeszülését, a méreg túltermelődését a számban…

De ezeket a tüneteket normálisnak lehet venni, általában könnyen elviselhetőnek. Most sokkal nehezebb volt, ahogy az érzés erősödött, megduplázódott, ahogy Jaspert ellenőriztem. Dupla szomjúság, eggyel több, mint az enyém.

Jasper engedte, hogy a képzelete elragadja. Elképzelte azt – elképzelte magát, ahogy felpattan a székről Alice mellől és egyenesen a kislány mellé áll. Elgondolta, ahogy ide-oda lengedezik, mintha súgni akarna valamit és hagyná, hogy az ajkai megérintsék a lány torkát. Elképzelte milyen hevesen verne a pulzusa a bőre alatt a szájában.

Belerúgtam a székébe. Egy percig rám bámult, aztán lenézett. Szégyen és lázadás viaskodott a fejében.
-    Bocsánat – suttogta Jasper.
Megvontam a vállam.
-    Nem csináltál volna semmit. – suttogta Alice neki, enyhítve a terhét. – Láttam.

Elfojtottam egy grimaszt, ami könnyen elárulhatta volna a hazugságát. Össze voltunk nőve, Alice és én. Nem volt könnyű, hangokat hallani vagy víziókat látni a jövőről. Két furcsa szerzet, a többi furcsa szerzet közt. Megvédtük egymás titkait.

-    Sokat segít, hogyha emberként gondolsz rájuk. – tanácsolta Alice a magas, dallamos hangján, ami túl gyors volt ahhoz, hogy az emberek megértsék, ha volt olyan, aki elég közel állt hozzánk, hogy hallja. -    A neve Whitney. Van egy húga, akit imád. Az édesanyja elhívta Esme-t arra a kerti partira, emlékszel?
-    Tudom, hogy kicsoda. – vágta rá Jasper. Elfordult, hogy kibámuljon az egyik kis ablakon, ami közvetlenül az eresz alatt helyezkedett el. Befejezettnek tekintette a beszélgetést.

Vadászni kell mennie ma este. Nevetséges volt ennyit kockáztatni, kipróbálni az erejét, hogy javítsuk az állóképességét. Jaspernek csak el kellene fogadnia a határait és azokon belül dolgoznia. A régi szokásai nem voltak elfogadhatóak az általunk választott életstílushoz; nem kellene erőszakosan e felé tolódnia.

Alice halkan sóhajtott és felállt, felemelte a tálcáját – a kellékét – és egyedül hagyta. Tudta, hogy már elég volt a bátorításból. Rosaile és Emett sokkal botrányosabb kapcsolatot ápoltak; Alice és Jasper volt az, akik úgy ismerték a másikat, mint saját magukat. Mintha ők is tudnának olvasni a gondolatokban – de kizárólag a sajátjaikban.

Edward Cullen.

Reflex reakció. A hang irányába fordítottam a fejem, amely a nevemet szólította, bár nem igazán szólított, inkább a nevemre gondolt.

A szemem egy pillanat törtrésze alatt egy pár nagy, csokoládébarna szempárra tévedt, melyek egy sápadt szív alakú arcban helyezkedtek el. Ismertem ezt az arcot, holott még soha egyetlen egy pillanatra sem láttam. Elsőként ma ő járt minden ember fejében. Az új diák, Isabella Swan. A városi rendőrfőnök lánya, akit idehoztak megőrzésre. Bella. Mindenkit kijavított, aki a teljes nevét használta…

Elfordultam, unatkoztam. Egy másodpercbe telt mire rájöttem, hogy nem ő gondolt a nevemre.

Természetesen már ő is Cullenék után érdeklődik. - Hallottam, ahogy az első gondolat tovább folytatódik.

Most már felismertem a hangot. Jessica Stanely – már elég rég volt, amikor a belső fecsegésével bosszantott. Micsoda megkönnyebbülés, hogy túltette magát rajtam. Majdhogynem lehetetlen volt elmenekülni a kitartó és nevetséges álmodozásai elől. Akkoriban azt kívántam, bárcsak elmagyarázhatnám neki, hogy mi történne, ha az ajkaim és a mögöttük húzódó fogaim közel kerülnének hozzá. Az biztos, hogy elhallgattatta volna ezeket az idegesítő képzelgéseket. A reakciójának gondolatára majdnem elmosolyodtam.

Mintha lenne esélye. - folytatta Jessica - Nem is annyira szép. Nem értem, hogy Eric mért bámulja ennyire… vagy Mike.

Az utolsó szónál gondolatban megremegett a hangja. Az új kiszemeltje, az általános népszerűségnek örvendő Mike Newton, tökéletesen elfelejtette. Kétségtelenül, nem volt ennyire feledékeny az új lánnyal. Újra, mint egy gyerek a fényes tárggyal. Ez egy alávaló élt adott Jessica gondolatába, miközben látszólag szívélyesen magyarázta az újoncnak a köztudomású dolgokat a családomról. Valószínűleg az új lány kérte meg erre.

Engem is megnéz ma mindenki - gondolta önelégülten Jessica - Hát nem szerencsés, hogy két órán is Bellával voltam… Fogadok, hogy Mike meg fogja kérdezni, hogy mit –

Megpróbáltam blokkolni az ostoba fecsegést a fejemből mielőtt a kicsinyesség és az unalom az őrületbe kerget.
-    Jessica Stanley épp most pakolja ki a szennyest az új lánynak a Cullen klánról – mondtam Emettnek elterelésképpen. Elnevette magát.

Remélem, jól csinálja - hallgattam a gondolatát.

-    Igazából inkább kevésbé ötletesen. Csak az alaptalan célozgatások. Egy cseppnyi horror sincs benne. Egy kicsit csalódott vagyok.

És az új lány? Ő is csalódott a pletykákban?

Figyeltem, hogy hallhassam, mit gondol az új lány, Bella Jessica történetéről. Mit lát, amikor ránézett a különös, krétafehér-bőrű családra, akiket mindenki elkerül?

Az én felelősségem volt, hogy megtudjam a reakcióját. Egy őrtoronyként működtem, egy jobb világ hiányában, a családomért. Hogy megvédjem magunkat. Ha valaki gyanússá vált előre figyelmeztetni tudtam őket a könnyű visszavonuláshoz. Alkalmanként előfordult – néhány élénk fantáziával megáldott ember meglátott bennünk valamit, egy könyv, vagy egy film szereplőjeként azonosított. Általában rosszul tudták, de ilyenkor jobb volt elmenni máshová, minthogy kockáztassuk az alapos vizsgálatot. Nagyon, nagyon ritkán, valaki kitalálta. Ilyenkor nem adtunk esélyt arra, hogy letesztelje az állítását. Egyszerűen eltűntünk, hogy ne legyünk más csak egy ijesztő emlék…

Nem hallottam semmit, hiába figyeltem közel Jessica komolytalan belső monológjához. Olyan volt, mintha senki se ült volna mellette. Milyen furcsa, csak nem ment el a lány? Nem úgy nézett ki, mintha Jessica magának fecsegne. Felnéztem, hogy leellenőrizzem, úgy éreztem, elvesztem az egyensúlyom.  Meggyőződjek arról, amit az extra hallásom elmondott – ez valami olyasmi volt, amit sose csináltam még.

Ismét belebámultam azokba a nagy, barna szemekbe. Ott ült, ahol eddig és minket nézett, mintha ez egy természetes dolog lenne, miközben Jessica további helyi pletykákkal bombázta őt rólunk.

Ránk gondolt ő is. Ez természetes. De nem hallottam egy suttogást sem.
Elpirult, majd lepillantott, nehogy rajtakapják, hogy egy idegent bámul.  Jó volt, hogy Jasper még mindig kifele bámult. Elképzelni sem tudtam, hogy mit csinálna vele ez a kis vértúltengés.

Az érzelmek olyan tisztán látszódtak az arcán, mintha szavak lennének a homlokára írva: meglepetés, ahogy tudatlanul elnyeli a szövevényes ellentét jeleit az ő és a saját fajtám közt, kíváncsiság, ahogy Jessica történetét figyelte, és még valami… elragadtatás? Nem ez lenne az első alkalom. Gyönyörűnek látszottunk nekik, a jövőbeli áldozatainknak. Aztán, végül, kínos arckifejezés jelent meg az arcán, ahogy rám bámult.

És még mindig, bár a gondolatai tisztán látszottak a különös szemeiben – különösek voltak, a mélységük miatt; a barna szemek gyakran fakónak látszanak a sötétségükben – nem hallottam semmit, csak a csendet ahol ült. Semmi mást.
Kényelmetlenül éreztem magam.
Soha ezelőtt nem találkoztam ilyennel. Valami baj van velem? Ugyanúgy éreztem magam, mint mindig. Aggódva, erősebben próbálkoztam.
Az összes hang, amit eddig kizártam a fejemből egyszerre üvölteni kezdett a fejemben.

… vajon milyen zenét szerethet… talán megemlíthetném neki azt az új CD-t… gondolta Mike két asztallal odébb – Bellát fixírozva.
Nézd hogy bámulja őt. Nem elég, hogy a lányok fele a suliból rá vár… gondolta Eric Yorkie, akinek szintén a lány körül jártak a gondolatai.
…milyen undorító. Mintha valami híresség lenne vagy valami… Még Edward Cullen is bámulja… Lauren Mallorey arca olyan féltékeny volt, hogy minden joggal, sötétült el. És Jessica, az új barátnőjét fitogtatja. Milyen vicces… Merő gúny áradt a gondolataiból.
… fogadok, hogy mindenki megkérdezte már. De szeretnék beszélni vele. Sokkal eredetibb kérdés kellene… merengett Ashley Dowling.
… talán egy spanyol órára fogunk járni… reménykedett June Richardson.
…sok dolgot kell még csinálnom! Trigonometria és az angol dolgozat. Remélem anyu… Angela Weber, egy csendes lány, akinek a gondolatai mindig kedvesek voltak, volt az egyetlen az asztalnál, akinek nem ez a Bella járt a fejében.

Mindegyikőjüket hallottam, hallottam az összes jelentéktelen gondolatot, ami átsuhant az elméjükön. De semmit se az új diáktól a megtévesztően közlékeny szemekkel.
És, természetesen hallottam mit mond, mikor Jessicához beszél. Nem kellett gondolatokat olvasnom ahhoz, hogy halljam a halk, tiszta hangját a hosszú szoba távoli részéből.
-    Melyikük az a fiú, vöröses barna hajjal? - hallottam a kérdését, ahogy a szeme sarkából gyorsan rám pillantott, majd gyorsan elnézett, ahogy meglátta, hogy figyelem.

Ha abban reménykedtem, hogy azzal, hogy meghallom a hangját könnyebb lesz felismerni a gondolatai hangját, tévedtem. Általában az emberek gondolatait könnyebb volt felismerni, ha már hallottam a beszédhangjukat. De ez a halk, félénk hang teljesen ismeretlen volt, nem tartozott egyik, a teremben pattogó gondolathoz sem, ebben biztos voltam. Teljesen új.

Ó, sok szerencsét, te idióta! Gondolta Jessica, mielőtt megválaszolta a lány kérdését.
-    Az Edward. Persze jól néz ki, de ne vesztegesd az időd. Nem randizik. Úgy tűnik egy lány sem elég jó neki. - szipogta.

Elfordultam, hogy elrejtsem a mosolyomat. Jessicának és az osztálytársainak fogalmuk sem volt, mennyire szerencsések, hogy egyikük sem keltették fel az érdeklődésemet. A vicc ellenére egy erős késztetést éreztem, amit nem értettem. Valami köze volt a furcsa élhez Jessica gondolataiban, amiről az új lánynak fogalma sem volt… Az erős késztetés arra utasított, hogy lépjek oda, hogy megvédjem ezt a Bella Swant Jessica agyának sötét működésétől. Miközben a késztetés mögötti motivációkat próbáltam megfejteni, újra végigmértem az új lányt.

Talán az egész csak egy védelmező ösztön volt – az erős megvédi a gyengét. A lány még sokkal törékenyebbnek tűnt, mint az osztálytársai. A bőre olyan vékony volt, hogy nehéz volt elhinni, hogy meg tudja védeni a külvilágtól. Láttam, ahogy a vére ritmikusan pumpálódik a sápadt bőre alatt… De erre nem szabad koncentrálnom. Jó voltam az életmódban, amit választottunk, de attól még ugyanolyan szomja voltam, mint Jasper. Fölösleges megközelíteni a kísértést.

A szemöldökei között kicsit össze volt ráncolva a homloka, de ő nem vette észre.

Ez elképesztően frusztráló! Láttam, hogy zavarban van, hogy idegenekkel kell beszélnie, hogy utál a figyelem középpontjában lenni. Éreztem a félénkségét abból, ahogy a vállait tartotta, kicsit felhúzva, mintha visszautasításra számítana minden pillanatban. És mégis, csak érezni, érzékelni, látni tudtam. Nem volt semmi csak néma csend a lány felől. Nem hallottam semmit. Miért?

-    Megyünk? - kérdeztem Rosalie félbeszakítva a koncentrációmat.

Megkönnyebbülve fordultam el a lánytól. Nem akartam továbbra is kudarcot vallani – irritált. És nem akartam, hogy hirtelen még jobban érdekeljenek a gondolatai, csak azért, mert rejtve voltak előlem. Kétségtelenül, hogyha elcsípném a gondolatait – márpedig biztos találnék rá módot – akkor ugyanolyan hétköznapiak lennének, mint a többi emberéi. Nem is éri meg a fáradságot kutatni utánuk.
-    És, fél már tőlünk az új lány? - kérdezte Emmett, még mindig a válaszomra várva.
Vállat vontam. Nem érdekelte eléggé ahhoz, hogy tovább erősködjön. Engem sem kellett volna érdekelnie.
Felálltunk az asztaltól, kisétáltunk a kávézóból.
Emmett, Jasper és Rosalie elvileg végzősök voltak; elmentek órára. Az én fiatalabb szerepet játszottam, mint ők. Elindultam a kezdő biológia órámra, felkészülve az unalomra. Kétségekkel voltam tele; kizárt, hogy Mr Banner, akinek az intelligenciája nem volt több az átlagosnál, akármi érdekeset is ki tudna hozni a tanórából, olyan valaki számára, akinek két felsőfokú diplomája van orvostudományból.

Elfoglaltam a helyem, majd a könyveimet – szintén kellékek - hagytam szétcsúszni az asztalon. Én voltam az egyetlen, aki egyedül ült. Az emberek nem voltak elég okosak ahhoz, hogy tudják, félniük kell tőlem, de a túlélő ösztönük elég erős volt, hogy távol tartsa őket.

A terem lassan megtelt, ahogy érkeztek vissza ebédről. Hátradőltem a székemben és vártam, hogy teljen az idő. És megint csak azt kívántam, bár tudnék aludni.

Mert pont rá gondoltam, amikor besétált Angela Weber a terembe, és a gondolataiban meghallottam az új lány nevét.

Úgy tűnik, Bella is ugyanolyan félénk, mint én. Fogadok hogy nagyon nehéz neki ez a nap. Bár mondhatnék valamit… de biztos csak hülyén hangzana...

Igen! Gondola Mike Newton, megfordulva a székén. Hogy nézze, ahogy a lányok belépnek.

Még most sem, onnan, ahol Bella állt, semmi. Az üres tér, ahol a gondolatainak kellett volna lennie nyugtalanított és irritált engem.
Közelebb jött, végigsétálva a padok között mellettem, hogy elérjen a tanár asztalához. Szegény lány; a szék mellettem volt az egyetlen üres hely. Automatikusan lepakoltam a könyveimet az asztalról, helyet csinálva neki. Kétségeim voltak azt illetően, hogy itt majd kényelmesen fog-e tudni ülni. Hosszú szemeszterre jött, erre az órára legalábbis. Talán így, hogy mellette ülök, ki tudom hallgatni a titkait… nem mintha annyira érdekelne… nem mintha érdemes lenne hallgatózni…

Bella Swan végigsétált egyenesen át a huzaton, ami a szellőzőből jött.

Az illata olyan erővel csapott meg, mint egy pusztító ágyúgolyó, mint egy faltörő kos. Nem volt kép, ami elég erőszakos lett volna ahhoz, hogy leírjam vele azt az erőt, ami akkor végigsöpört rajtam.

Abban a pillanatban közöm sem volt ahhoz az emberhez, aki valaha voltam; az emberség cserepeinek nyomai, amelyekbe eddig kapaszkodtam eltűntek.

Ragadozó voltam. Ő volt a zsákmányom. Semmi más nem volt a világon, csak ez az igazság.

A szoba tele volt szemtanúkkal – de ők már mind csak a velejáró következményei lettek volna a tettemnek. A gondolatainak rejtélye elfelejtve. A gondolatai semmit nem jelentettek, hiszen már úgysem fog rájuk túl sokáig gondolni.

Vámpír voltam, és neki volt a legédesebb vére, amit nyolcvan év alatt valaha is éreztem.
El sem tudtam képzelni, hogy ilyen illat létezhet egyáltalán. Ha tudtam volna, már évek óta keresni kezdem. Átfésültem volna az egész bolygót. El tudtam képzelni az ízt…

A szomjúság tűzként égette a torkom. A szám kiszáradt. A friss méreg, ami a számban folyt, sem tudta elűzni ezt a szenzációt. Az izmaim ugrásra készen megfeszültek.

Egy másodperc sem telt el. Még mindig ugyanannál a lépésnél tartott, aminél megdermedtem.

Ahogy a lába megérintette a földet, a szemei rám villantak, egy pillantás, amit lopva akart megtenni. A pillantásunk találkozott és láttam a tükörképem a szemei nagy barna tükrében.

A sokk, ami annak az arcnak a látványától hatalmába kerített volt az, ami megmentette az életét. És ő sem könnyítette meg nekem. Mikor feldolgozta a kifejezést az arcomon, elöntötte a vér az arcát, a bőrét a legédesebb színűre változtatva, amit valaha láttam. Az illat sűrű köd volt az agyamon. Alig tudtam gondolkodni. A gondolataim tomboltak, ellenállva az önuralomnak, logikátlanul.

Megszaporázta a lépteit, mintha rájött volna, hogy menekülnie kell. A sietsége ügyetlenné tette – megbotlott és előre esett, majdnem rázuhanva a lányra, aki előttem ült. Törékeny, gyenge. Még ahhoz képest is, hogy ember.

Próbáltam koncentrálni az arcra, amit a szemeiben láttam, az arcra, amit undorodva ismertem fel. A bennem lévő szörny arcára - az arcra, amit évtizedek kemény munkájával és fegyelemmel vertem vissza. Milyen könnyen ugrott most felszínre!

Az illat megint felém szállt, elhomályosítva a gondolataimat, kis híján kirántva a székemről.

Nem.

A kezemmel az asztalt szorítottam, ahogy próbáltam magam a székben tartani. De a fa nem volt elég kitartó. A kezem belemélyedt és mikor visszahúztam, a tenyerem tele volt letört fadarabokkal, a kezem nyoma pedig ott maradt az asztallap alján.

Elpusztítani a bizonyítékokat.

Ez alapvető szabály volt. Gyorsan ledörzsöltem a kéznyom szélét, így csak egy hatalmas lyuk maradt az asztal alján, meg por a padlón, amit szétrugdostam a lábammal.

Elpusztítani a tanúkat. Velejáró pusztítás…

Tudtam, hogy mi fog most következni. A lány majd leül mellém, én pedig meg fogom ölni. Az ártatlan szemtanúk a teremben, tizennyolc más diák és egy férfi nem hagyhatják el a termet, azok után, hogy látták, amit látni fognak hamarosan.
Meghátráltam a gondolattól, hogy mire készülök. Még amikor a legnehezebb volt, akkor sem követtem el ekkora atrocitást. Soha nem öltem ártatlanokat, nyolc évtizeden keresztül, egyszer sem. Most pedig azt terveztem, hogy húszat ölök meg egyszerre.

Az arc, ami a tükörképem volt kigúnyolt.

Még így is, hogy egy részem elhatárolódott volna a szörnytől, a másik részem tervezte a támadást.

Ha először megölném a lányt, talán tizenöt vagy húsz másodpercem lenne, mielőtt észreveszik és reagálnak a többiek. Talán kicsivel több, ha elsőre nem jönnének rá, mit csinálok. A lánynak nem lenne ideje sikítani, vagy egyáltalán érezni a fájdalmat; nem fogom kegyetlenül megölni. Ennyit megadhatok ennek a szörnyen édes vérű idegennek.

De akkor meg kellene akadályoznom, hogy elmeneküljenek. Nem kellene aggódnom az ablakok miatt, túl magasan és túl kicsik voltak, hogy ott szökjenek meg. Csak az ajtó – eltorlaszolva és akkor csapdában lesznek.

Lassabb és bonyolultabb lenne végezni mindenkivel, mikor bepánikolnak és sikítoznak. Nem lehetetlen, de túl nagy lenne a zaj. Lenne idő sikításra. Valaki meghallaná… És arra lennék kényszerítve, hogy még több ártatlant öljek meg.

A lány vére pedig kihűlne, amíg meggyilkolom a többit. Az illat büntetett, égette a torkom.

Akkor először a tanúkat.

Elképzeltem a fejemben. A szoba közepén voltam, a legtávolabbi sorban hátul. Úgy becsültem, egy másodperc alatt 4-5 nyakat tudok eltörni. Nem lenne zajos. A jobb oldali lenne a szerencsés oldal, nem látnák, hogy jövök. Ha végigmennék a bal és a jobb oldalon, az körülbelül 5 másodpercembe kerülne, hogy véget vessek mindenki életének ebben a szobában.

Ez elég lenne arra, hogy Bella Swan lássa, egy pillanatra, hogy mi jön érte. Elég lenne ahhoz, hogy félelmet érezzen. Elég lenne ahhoz, hogyha nem dermed kővé a rémülettől, sikítson. Egy sikítástól nem futna mindenki.

Mély levegőt vettem, és az illat tűzként égett az ereimben, a mellkasomtól, minden porcikámba szétterjedt.
Épp most fordul meg. Néhány másodperc múlva, pár centire fog ülni tőlem
A szörny a fejemben várakozva mosolygott.
Valaki becsapott egy mappát a bal oldalamon. Nem néztem meg, melyik halálra ítélt diák volt az. De a mozdulat egy cseppnyi illattalan levegőt engedett szabadjára.
Egy rövid pillanatra képes voltam tisztán gondolkozni. Abban az értékes másodpercben két arcot láttam egymás mellett a fejemben.

Az egyik az enyém volt.
A vörös szemű szörnyeteg, aki annyi embert ölt meg, hogy nem is számoltam. Racionális, igazságos gyilkosságok… A gyilkosok gyilkosa, más, kevésbé erős szörnyek gyilkosa. Be kell ismernem, isten komplexusszerű volt, eldönteni, ki érdemli meg az életet és ki a halált. Kompromisszum volt magammal szemben. Az áldozataim korábban majdnem annyira kevéssé voltak emberek, mint én magam.

A másik arc Carlisle-é.
Nem volt hasonlóság a két arc között, az egyik világos nappal volt, a másik sötét éjszaka.
Nem is kellett, hogy hasonlóság legyen. Carlisle nem a biológiai apám volt. Nem volt bennünk közös külső vonás. A hasonlóság a bőrünkben amiatt volt, amik voltunk; minden vámpírnak ilyen sápadt bőre van. A hasonlóság a szemünk színében pedig más tészta volt; a táplálkozási szokásunk megválasztásának következménye.

És mégis, bár volt valamennyi alapvető hasonlóság, úgy képzeltem, hogy az arcom tükrözni kezdte az övét, valamennyire, az eltelt hetven év alatt, mióta az ő választásának alkalmazkodtam. A vonásaim nem változtak, de úgy tűnt, mintha az ő bölcsessége látható volt az arcomon, hogy egy csöppnyi az ő könyörületességéből észrevehető a szám szélén, és a türelme pedig látható volt a homlokomon.

Ezek mind eltűnni látszottak a szörnyeteg arcán. Mindannak a sok évnek a tükörképe, amit a mentorommal, a teremtőmmel, az apámmal töltöttem egy pillanat alatt elhalványul majd. A szemeim vörösen csillognak majd, mint az ördögé; és minden elveszik.

A fejemben Carlisle kedves szemei nem ítéltek el. Tudtam, hogy megbocsátaná nekem, ami szörnyűséget tennék. Mert szeretett. Mert jobbnak gondolt, mint amilyen voltam. És még ezután is szeretne, annak ellenére, hogy kiderülne, tévedett.

Bella Swan leült a székre mellém, a mozdulatai merevek és nyugtalanítóak – a félelemtől? - és a vérének illata áthatolhatatlan felhőben lebegett körülöttem.

Ki fog derülni, hogy az apám tévedett velem kapcsolatban. Ennek a ténynek a gondolata majdnem annyira fájt, mint az égető érzés a torkomban.

Undorodva húzódtam el tőle – ellenállva a szörnynek, ami azt súgta, kapjam el.

Miért kellett idejönnie? Miért kellett egyáltalán léteznie? Miért kell elrontania a kis békét, amit ebben az én félig-életemben kaptam? Miért kellett ennek az embernek egyáltalán megszületnie? Tönkre fog tenni.
Elfordítottam az arcom tőle, mikor a hirtelen gyűlölet végigsöpört rajtam.
Ki ez a lény? Miért én, miért most? Miért kell mindent elveszítenem, csak, mert ő ezt a lehetetlen várost választotta, hogy feltűnjön?
Miért jött ide?!

Nem akarok szörny lenni! Nem akarom meggyilkolni ezt a sok ártalmatlan gyereket! Nem akarok elveszteni mindent, amit rengeteg áldozat és önmegtartóztatás árán értem el!
Nem tehetem. Ő sem teheti velem.
Az illat volt a baj, a vérének titokban vonzó illata. Ha valahogy ellen tudnék állni… ha még egy fuvallat ki tudná űzni a fejemből…
Bella Swan szétrázta hosszú, vastag szálú mahagóni színű haját felém.

Megőrült? Mintha bátorítaná a szörnyet! Bíztatná.
Nem volt barátságos szellő, ami elűzte volna az illatot. Hamarosan minden elveszik.
Nem, nem volt barátságos szellő. De nekem nem kell lélegeznem!

Megállítottam a levegő útját a tüdőmben; a megkönnyebbülés azonnali volt, de nem teljes. Még mindig a fejemben volt az illat emléke, az íze a nyelvem hegyén. Nem lennék képes sokáig nyugodt maradni. De talán egy óráig sikerül. Egy óra. Éppen elég idő, hogy kikerüljek ebből a teremből, ami tele van áldozatokkal, áldozatokkal, akiknek nem kellene áldozatoknak lenniük. Ha sikerül egy rövid óráig nyugton maradnom.

Kellemetlen érzés volt, nem lélegezni. A testemnek nem volt szüksége oxigénre, de az ösztöneim erősebbek voltak. Stresszes időben jobban bíztam a szagokban, mint bármely más érzékemnek. Ez vezetett a vadászás közben, ez figyelmeztetett először a veszélyre. Nem sokszor futottam össze valami olyan veszélyessel, mint amilyen én vagyok, de az önfenntartás a magamfajtának ugyanolyan fontos volt, mint egy átlagos embernek.

Kellemetlen, de eszközölhető. Elviselhetőbb, mint érezni őt és nem belemélyeszteni a fogam a szép, vékony, átlátható bőrébe a forró, nedves, lüktető…

Egy óra! Csak egy óra! Nem szabad az illatra, az ízre gondolnom.
A csendes lány kettőnk között tartotta a haját előrehajolva, így az ráesett az irataira. Nem láttam az arcát, hogy ki tudtam volna olvasni az érzéseit a tiszta, mély szemeiből. Ezért engedte, hogy a fürtjei legyezőként terüljenek szét kettőnk közé? Hogy elrejtse a szemeit előlem? Félelemből? Félénkségből? Hogy a titkait elrejtse előlem?

A korábbi ingerültség, amit a hangtalan gondolatai okoztak gyenge és halvány volt a szükséghez – és gyűlölethez – képest, ami magával ragadott. Gyűlöltem ezt a nő-gyereket mellettem, gyűlöltem őt az összes szenvedéllyel, amivel a korábbi önmagamhoz, a családom szeretetéhez és az álmomhoz, hogy valamivel jobb legyek, mint aki vagyok, ragaszkodtam. Gyűlölni őt, gyűlölni azt, amilyen érzést kiváltott belőlem – segített egy kicsit. Igen, az ingerültség, amit korábban éreztem gyenge volt, de ez is segített egy kicsit. Ragaszkodtam minden érzéshez, ami elvonta a figyelmem arról, hogy vajon milyen íze van…

Gyűlölet és ingerültség. Türelmetlenség. Soha nem lesz már vége az órának?
És mikor az óra véget ért… Ő kisétál a teremből. És én mit csinálok?
Bemutatkozhatnék. Hello. Edward Cullen vagyok. Elkísérhetlek a következő órádra?
Igent mondana. Udvarias gesztus lenne. Bár már így is fél tőlem, ahogy sejtettem, elfogadná az ajánlatom és mellettem sétálna. Eléggé könnyű lenne a rossz irányba terelni őt. Az erdő hívogatva nyúlt bele a parkoló hátsó részébe. Azt mondhatnám neki, hogy a kocsimban hagytam egy könyvet…

Észrevenné bárki is, hogy én voltam az utolsó ember, akivel látták? Esett, mint mindig; két sötét esőkabát rossz irányba indulása senki érdeklődését nem keltené fel és engem se árulna el.

Leszámítva, hogy nem én voltam az egyetlen diák, aki figyelemmel kísérte őt ma – bár senki nem volt annyira figyelmes, mint én. Különösen Mike Newton, aki a súlyának minden mozdulásának tudatában volt, ahogy a székén fészkelődött – kellemetlenül érezte magát annyira közel hozzám, annyira, mint bárki más lenne, pont annyira, amennyire számítottam, mielőtt az illata elpusztított volna minden jólelkű érdeklődést. Mike Newton észrevette volna, ha velem hagyta volna el a termet.

Ha kibírtam egy órát, kibírok kettőt is?
Meghátráltam az égető fájdalomtól.
Hazamegy az üres házukba. Swan rendőrfőnök egész nap dolgozik. Ismertem a házát, ahogy minden más házat ebben a kicsi városban. A házát vastag fák vették körül, semmi közeli szomszéd. Ha lenne is ideje sikítani, ami nincs, senki nem hallaná meg.

Ez lenne a felelősségteljes módja a dolog elintézésének. Már hét évtizedet kibírtam emberi vér nélkül. Ha visszatartom a lélegzetem, kibírok két órát is. És ha egyedül kapom el, nincs esély arra, hogy valaki más is megsérül. És nincs okod elsietni a lehetőséged – értett egyet a szörny a fejemben.

Nem volt jó érv arra gondolni, hogy erőfeszítéssel és türelemmel megmentve tizenkilenc embert ebben a teremben kevésbé leszek szörnyeteg, mikor megölöm ezt az ártatlan lányt.

Bár gyűlöltem, tudtam, hogy a gyűlöletem indokolatlan. Tudtam, hogy amit igazán gyűlölök, az én magam vagyok. És mindkettőnket még jobban utálnám, ha halott lenne.

Így telt el az egy óra – elképzelve a legjobb módját annak, hogy megöljem. Próbáltam nem elképzelni magát a jelenetet. Az túl sok lett volna nekem; elveszíteném a csatát, és a végén mindenkit megölnék a látóteremben. Úgyhogy stratégiát találtam ki, és semmi többet. Ezt csináltam egy órán át.

Egyszer, az óra legvége felé rám pillantott a hajtengere mögül. Éreztem az igazságtalan gyűlöletet égetését, ahogy összetalálkozott a tekintetünk – láttam a visszatükröződését az ijedt szemeiben. Pír öntötte el az arcát, mielőtt újra el tudta volna rejteni a hajában, és majdnem végem volt.

De megszólalt a csengő. Megmentett a csengő [Saved by the bell] – micsoda klisé. Mindketten megmenekültünk. Ő a haláltól. Én, egy rövid időre, hogy egy rémisztő teremtmény legyek, akitől féltem, és akit gyűlöltem.

Nem tudtam olyan lassan kisétálni a teremből, ahogyan kellett volna. Ha bárki is rám nézett, gyaníthatta, hogy valami nincs rendben azzal, ahogyan mozgok. Senki sem figyelt rám. Minden emberi gondolat a lány körül forgott, aki egy kicsivel több, mint egy óráig halálra volt ítélve.

A kocsimban bujkáltam.
Nem szeretek arra gondolni, hogy rejtőznöm kell. Milyen gyáván hangzott. De megkérdőjelezhetetlenül ez volt a helyzet.
Nem maradt elég önfegyelmem, hogy most emberek között legyek. Annyira erősen koncentráltam arra, hogy ne öljem meg egyiküket, nem hagyott erőt arra, hogy a többiektől távol tartsam magam. Kár lett volna. Ha már átadom magam a szörnynek, meg kellene győződnöm, hogy megéri a vereséget.
Beraktam egy zenét, ami általában megnyugtatott, de most csak kicsit segített. Nem, ami most igazán segített, az a hideg, nedves, tiszta levegő volt, ami egy kevés esővel bejött a nyitott ablakon. Bár tökéletesen tisztán emlékeztem Bella Swan illatára, belélegezni a tiszta levegőt olyan volt, mintha kimosta volna a testemből a fertőzést.

Újra normális voltam. Újra tudtam gondolkozni. És újra tudtam harcolni. Tudtam küzdeni az ellen, aki nem akartam lenni.

Nem kellett elmennem az otthonáig. Nem kellett megölnöm. Nyilvánvaló, egy épeszű, gondolkodó teremtmény vagyok, és volt választásom. Mindig van választás.

Nem így éreztem a teremben… de most távol voltam tőle. Talán, ha nagyon, nagyon óvatosan kerülném őt, akkor nem lenne szükséges változtatni az életemen. Most már úgy mentek a dolgok, ahogy én akartam őket, hogy menjenek. Miért kéne hagynom, hogy egy bosszantó és finom senki tönkretegye ezt?

Nem kell csalódást okoznom az apámnak. Nem kell sztresszt, aggodalmat és… fájdalmat okoznom az anyámnak. Igen, ez bántaná az adoptáló anyámat is. És Esme annyira gyengéd, gondoskodó és bájos. Valaki olyannak fájdalmat okozni, mint Esme valóban megbocsájthatatlan lenne.

Milyen ironikus, hogy meg akartam menteni ezt az emberlányt a jelentéktelen fenyegetéstől, amit Jessica Stanley aljas gondolatai jelentettek. Én lennék az utolsó, aki Isabella Swan védelmére kelne. Nincs különösebben szüksége védelemre semmitől, annyira, mint amennyire tőlem szüksége van.

Hol volt Alice, tűnődtem hirtelen. Nem látta, hogy többféleképpen megölöm a Swan lányt? Miért nem jött segíteni – megállítani vagy eltűntetni a bizonyítékokat; valamelyik? Annyira el volt foglalva a Jaspert érhető veszélyek bámulásával, hogy ezt a sokkal ijesztőbb eshetőséget elmulasztotta? Erősebb lettem volna, mint azt képzelem? Lehet, hogy nem csináltam volna semmit a lánnyal?

Nem. Tudtam, hogy ez nem igaz. Alice biztosan nagyon erősen koncentrál Jasperra.

Kutattam abba az irányba, amerre sejtettem, hogy van, a kis épületben, amiben az angol órák voltak. Nem tartott sokáig bemérni az ismerős „hangját”. És igazam volt. Minden gondolata Jasper körül járt, minden apró döntését alaposan vizsgálva.

Kívántam, hogy bár kikérhetném a tanácsát, de ugyanakkor örültem, hogy nem tudja, mire vagyok képes. Hogy nem tudott a vérfürdőről, amit az elmúlt órában terveztem.

Újabb égetést éreztem a testemben – a szégyen lángját. Nem akartam, hogy bármelyikük is megtudja.

Ha el tudnám kerülni Bella Swant, ha meg tudnám oldani, hogy ne öljem meg – amint erre gondoltam, a szörny gyötrődött és fogát csikorgatta csalódottságában - akkor senkinek nem kellene megtudnia. Ha távol tudnám tartani az illatát…

Nem volt ok rá, amiért ne kellene legalább megpróbálnom. Döntenem kell. Megpróbálni olyannak lenni, amilyennek Carlisle hisz.

Az iskola utolsó órájának majdnem vége volt. Úgy döntöttem, hogy az új tervemet érvénybe léptetem. Jobb, mint itt ülnöm a parkolóban, ahol elhaladhat mellettem és romba döntheti az igyekezetemet. Újra éreztem az igazságtalan gyűlöletet iránta. Gyűlöltem, hogy ilyen eszméletlen ereje volt fölöttem. Hogy olyat képes kihozni belőlem, amit gyűlölök.

Fürgén – talán egy kicsit túl fürgén, de senki nem látta – sétáltam át az iskola területén át az irodába. Bella Swannak semmi oka nem volt rá, hogy keresztezze az utam. Úgyis elkerülném, mintha csak pestises lenne.

Az iroda üres volt, leszámítva a titkárnőt, akit látni akartam.

Nem vette észre a csendes megjelenésemet.

- Mrs Cope?

A nő természetellenesen vörös hajjal felnézett és a szemei kitágultak. Ez mindig elárulta őt, a kis jelzések, amiket ő nem értett, nem számított hányszor látott minket korábban.

- Oh, - zihált, egy kicsit igatottan. Simított egyet a pólóján. Bolond. - gondolta magában - Csaknem olyan fiatal, hogy a fiam legyen. Túl fiatal, hogy úgy gondoljak rá…

- Hello, Edward. Mit tehetek érted? - szempillái rebegtek vastag szemüvege mögött.

Nem kellemes. De tudtam, hogyan legyen bájos, mikor az akartam lenni. Könnyű volt, mivel pontosan tudtam, hogyan fogadja a hangsúlyozásom és a gesztikulációm.

Előredőltem, találkozva a bámulásával, mintha mélyen az apró, barna szemeibe néznék. A gondolatai már most lázas izgalomban voltak. Biztos könnyű lesz.

- Azon tűnődtem, tudna-e segíteni nekem az órarendemmel. - mondtam lágy hangon, amit azért tartottam fent, hogy ne ijesszem meg az embereket.

Hallottam, hogy a szívverésének a tempója gyorsul.

- Persze, Edward. Hogyan segíthetek? - Túl fiatal, túl fiatal - kántálta magának. Tévedett, persze. Idősebb voltam, mint a nagyapja. De a jogosítványomat nézve igaza volt.

- Azon tűnődtem, hogy a biológia órám helyett járhatnék-e végzős tudomány-osztályba? Mondjuk fizikára.

- Gond van Mr. Bannerrel, Edward?

- Egyáltalán nem, csak tanultam már ezt az anyagot…

- A gyorsított menetű iskolában, ahova mindannyian jártatok Alaszkában, ugye? - szorította össze vékony ajkait, amint ezen gondolkozott. Mindannyiuknak főiskolára kéne járniuk. Hallottam a tanárokat panaszkodni. Tökéletes 4.0-s tanulmányi átlag, soha nem késnek a válasszal, nincsen hibás válasz a tesztjeiken - mintha találtak volna egy megoldást, amivel minden tantárgyban csalnak. Mr. Varner inkább az hiszi, hogy valaki csalt, mint hogy azt higgye, hogy egy diák okosabb nála... Fogadni mernék, hogy az anyjuk segít nekik… - Az az igazság, Edward, a fizika most tele van. Mr. Banner utálja, ha 25-nél több diák van az osztályban…

- Nem okoznék bajt.

Persze, hogy nem. Egy tökéletes Cullen soha.

- Tudom, Edward. Csak nincs elég ülőhely…

- Akkor leadhatnám az órát? Azt az időt egyéni tanulásra fordíthatnám.

- Leadni a biológiát? - teljesen kinyitotta a száját. Ez őrültség. Mennyire lehet nehéz végigülni egy anyagot, amit már tanultál? Biztos, hogy Mr. Bannerrel van a baj. Talán beszélnem kellene Bobbal erről? - Nem lesz elég pontod, hogy érettségizz.

- Majd jövőre összeszedem magam.

- Talán beszélned kellene a szüleiddel erről.

Az ajtó kinyílt mögöttem, de bárki is volt az nem gondolt rám, úgyhogy nem törődtem az érkezővel és Mrs. Cope-ra koncentráltam. Picivel közelebb hajoltam, a szemeimet kicsit szélesebbre nyitottam. Jobban működött volna, ha fekete helyett aranyszínűek lennének. A feketeség megijesztette az embereket, ahogy annak lennie kellett.

- Kérem, Mrs. Cope. - a hangomat olyan zavartalanná és sürgetővé változtattam, amennyire csak lehetett - márpedig nagyon sürgető tudott lenni. - Nincs semmilyen más óra, amire járhatnék helyette? Biztosan kell lenni üres helynek valahol. Nem lehet a 6. órai biológia az egyetlen eshetőség.

Rámosolyogtam, óvatosan, nehogy annyira kivillantsam a fogam, hogy megijesszem, engedve, hogy a kifejezésem kedvesebbé tegye az arcom.

A szíve gyorsabban vert. Túl fiatal - emlékeztette magát eszeveszetten.

- Talán beszélhetnék Bobbal… úgy értem Mr. Bannerrel. Meglátjuk, hogy...

Csak egy másodpercbe telt, hogy minden megváltozzon: a szoba atmoszférája, a küldetésem, az ok, amiért a vörös hajú nőhöz közel hajoltam… Ami korábban egy okból volt, most egy másikért.

Samantha Wellsnek csak egy másodpercébe telt, hogy kinyissa az ajtót és egy aláírt papírt helyezzen az ajtó melletti kosárba és aztán újra kisiessen, sietve, hogy elhagyja az iskolát. Egy másodpercbe telt, hogy a szél hirtelen áramlása keresztülszökjön az ajtón, és belém ütközzön. Egy másodpercbe telt, míg rájöttem, az első ember, aki belépett az ajtón míért nem szakított félbe gondolataival.

Megfordultam, bár nem kellett volna, hogy megbizonyosodjak. Lassan fordultam, küzdve, hogy kontroláljam az izmaimat, amik fellázadtak ellenem.

Bella Swan állt az ajtó mellett, a hátát a falnak támasztva egy darab papírt szorongatva a kezében. A tekintete a szokottnál is szélesebb volt, ahogy az én vad, embertelen bámulásomat fogadta.

A vérének szaga a kicsi, forró szoba levegőjének minden részét betelítette. A torkom lángokban égett.

A szörny nézett vissza rá szemei tükréből, az ördög egy állarca.

A kezem megállt a levegőben pult fölött. Nem kellett volna visszanéznem, hogy kinyújtsam a kezem, és Mrs. Cole fejét az asztalába verjem akkora erővel, ami meg is öli. Inkább két élet, mint húsz. Jó üzlet.

A szörny izgatottan, éhesen várta, hogy megtegyem.

De mindig volt választás - kellett, hogy legyen.

Leállítottam a tüdőm mozgását és helyreállítottam Carlisle arcát a szemem előtt. Visszafordultam Mrs. Cope-hoz és hallottam a meglepődését a kifejezés-váltásomon. Elhúzódott tőlem, de a félelme nem mutatkozott meg összefüggő szavakban.

Használva az önuralmat, amit évtizedek alatt sajátítottam el önmegtagadásból, a hangomat egyszerűvé és zavartalanná tettem. Éppen annyi levegő maradt a tüdőmben, hogy egy szer beszéljek, elhadarva a szavakat.

- Felejtse el. Látom, hogy lehetetlen. Nagyon köszönöm a segítséget.

Sarkon fordultam és kiindultam a teremből, próbálva nem érezni a lány testéből áradó vérmérsékletet, amíg centikre haladtam el tőle.

A kocsimig meg sem álltam, túl gyorsan mozogva az oda tartó utamon. A legtöbb ember már elment, szóval nem volt sok szemtanú. Egy másodéves, D. J. Garrett, észrevett, aztán elfordult…

Honnan jöttek ezek a Cullenek - olyan volt, mintha csak a semmiből tűnt volna elő… Már megint kezdem, már megint képzelődök. Anya mindig azt mondja…

Mikor beültem a Volvomba a többiek már ott voltak. Próbáltam kontrolálni a légzésemet, de zihálva szedtem a friss levegőt, mintha fulladoznék.

- Edward? - szólított Alice, figyelmeztető hangon.

Megráztam a fejem.

- Mi a fene történt veled? - kérdezte Emmett, egy pillanatra eltérítve attól a ténytől, hogy Jaspernek nincs kedve a visszavágójához.

Válasz helyett hátramenetbe tettem a kocsit. El kellett hagynom a parkolót, mielőtt Bella Swan ide is követett volna. Az én személyes démonom, rám vadászva… Megfordultam a kocsival és begyorsítottam. Már negyvennel mentem, mielőtt az útra értem volna. Az úton, már hetvennel mentem, mielőtt befordultam egy sarkon.

Anélkül, hogy odanéztem volna, tudtam, hogy Emmett, Rosalie és Jasper mind Alice-t bámulják. Ő vállat vont. Nem látta, mi történt, csak azt, ami történni fog.

Most előre nézett hozzám. Mindketten feldolgoztuk, amit a fejében látott, és mindketten meglepődtünk.

- Elmész? - súgta.

A többiek most engem néztek.

- Elmegyek? - sziszegtem a fogaim között.

Aztán Alice látta, ahogy meginog az elhatározásom és egy másik választási lehetőség sötét irányba taszítja a jövőmet.

- Oh.

Bella Swan, holtan. A szemeim, vörösen izzva a friss vértől. A kutatás, ami következett volna. A megfelelő idő, amíg vártunk volna, mielőtt biztonságos lett volna, hogy félreálljunk, aztán ismét elinduljunk…

- Oh. - mondta megint. A kép még specifikusabbá vált. Először láttam Swan Rendőrfőnök házát belülről, láttam Bellát egy kicsi konyhában sárga konyhai bútorokkal, háttal nekem, ahogy megközelítettem az árnyékból… engedve, hogy a szaga közelebb vonjon hozzá...

- Elég! - ordítottam, képtelem voltam többet elviselni.

- Sajnálom. - suttogta, szemeit tárva nyitva.

A szörnyeteg örvendezett.

És a látomás Alice fejében eltűnt. Egy üres autópálya, a fák mellette hóval fedettek, csaknem 200 km/h-val elhaladva.

- Hiányozni fogsz. - mondta. - Bármilyen rövid időre is mész el.

Emmett és Rosalie aggódó tekintetet váltottak.

Már majdnem annál a fordulónál voltunk, ami után egy hosszú út már hazavezetett.

- Tegyél ki minket itt. - mondta Alice. - Neked kellene elmondanod Carlislenek.

Bólintottam, aztán az autó hirtelen nyikorogással megállt.

Emmett, Rosalie és Jasper csendben kiszálltak; úgyis ráveszik Alicet, hogy magyarázza el, miután elmentem. Alice megérintette a vállam.

- Helyesen fogsz cselekedni. - motyogta. Ez úttal nem látomás volt; parancs. - Ő Charlie Swan családja. Őt is megölné.

- Igen. - mondtam, egyetértve az utolsó résszel.

Kimászott, hogy csatlakozzon a többiekhez, a szemöldökét aggódva összvonva. Az erdőbe olvadtak, eltűnve a szemem elől mielőtt fordultam volna a kocsival.

Vissza siettem a város felé, és tudtam, hogy a látomás Alice fejében sötétből olyan fényessé válik majd, mint a blicclámpa. Ahogy kilencvennel visszaszáguldottam Forksba nem voltam benne biztos hová tartok. Búcsút mondani az apámnak? Vagy magával ragad a bennem lévő szörny? Az út repült a kerekek alatt.

Oldal: Éjféli nap(könyv 1fejezetig)*-*
minden ami sztár!*-* - © 2008 - 2024 - mindenstar.hupont.hu

A Hupont.hu weboldal szerkesztő segítségével készült. Itt Önnek is lehetséges a weboldal készítés.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat